Mai gondolataim, hogy akik a 82-es évek előtt születtek, azok valódi
Hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlél fenegyerekek. De tényleg!
Gondolj csak bele, 1982 előtt születettek, azaz MI, kész csoda, hogy
életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban,
sőt még biztonsági öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a
gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A gyógyszeres és
vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi
furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak
felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nemhogy
könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem.
Azért az nem volt semmi.
Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az
ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem az
ugyan az. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között, miért pazaroljak
hát rá külön szót. Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk
játszani. Igen, ki. Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak
sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se
nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben
és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem
tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről
azt hittük, hogy a sárkányfű egyenes ági rokona. Ha elestünk,
megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört
a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak.
Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet,
az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak
bele ebbe sem. (- Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy
téged mindenki Rambónak csúfol / - Hagyd csak anya, ez az én háborúm!)
Étkezési szokásaink Schubert Norbi mércéjével mérve nap mint nap
tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy mc donalds-on
edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy
hátra szaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a
zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele),
az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk.
A kakaóban nem volt A,B,C,D és E vitamin, viszont "bedeko"-nak
hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami
hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A
limonádét még magunknak kevertük és mosatlanul ettük a fáról a
gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC pereme alatt, pedig a baktériumok
ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még háborítatlan nyugalomban,
a preDomestos korban.
Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, vagy esetleg
spectruma (az egyfajta számítógép vót), de szó sem volt Playstationról,
Nintendóról, X-Boxról, Videójátékról, 64 tévécsatornáról, műholdról és
kábeltévéről, filmekről, DVD-röl, Surround Soundról, Internetről,
Fitness-Club kártyáról vagy mobiltelefonról.
Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a
focipályán vagy a pinpong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor
egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellet megkérdezni a
szülőket.
Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülök autóval...
Mégis itt vagyunk. Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani
mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával
dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét,
a többi seb pedig begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott.
Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg
mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne
nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan
nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más
játékot, más játszótársakat kereshetett magának.
A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük.
Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha
már sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon vágott, nem
szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek.
Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk,
szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit
jelent a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a felelősség. Ismertük
ezeknek a szavaknak a mélységét.
Ezek voltunk mi. Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok
értetlenül mosolyognak.
Ui.: talán mi voltunk a boldogabbak!
|
