Mongol halálféreg (Olgoi-khorkhoi)

A Góbi-sivatag kietlen, szélsőséges éghajlatú tájain él állítólag egy egyedülálló és gyilkos féreg. A bennszülöttek Olgoi-Khorkhoi néven említik, de ismeretes, mint Mongolian Death Worm, vagyis mongol halálféreg is. A 120-150 centiméter hosszú féreg színe a szemtanúk leírása szerint sötétvörös. A tehénbélhez hasonló állat a nap legnagyobb részét a föld alatt tölti.

A legfélelmetesebb tulajdonsága állítólag az, hogy rendkívül erős mérget képes köpni, így távolról is halálos veszélyt jelent. A nomád pásztorok szerint a kiköpött sárga nyálka úgy mar, mint a sav. Sőt, elterjedt, hogy elektromossággal is öl, akár még egy tevét is képes így leteríteni.

Az élménybeszámolók alapján sokan egy eddig ismeretlen kétéltű-, vagy földben élő hüllőfajt gyanítanak. Van, akik szerint egy köpködő kobrafaj lehet a rejtély magyarázata. Az elektromosság keltése, illetve az erős áramütések fegyverként való használatát eddig csak vízi állatoknál figyelték meg. Feltételezhető, hogy az állatok félelmetes híre okozta rémület következtében ruházzák fel ezzel a fegyverrel a megfigyelők. Az európai foltos szalamandra is hasonló félelmet ébresztett a középkori emberekben, Szudánban még ma is olyan veszedelmesnek tartanak egy ártalmatlan homoki kígyót, hogy annak még érintését is halálosnak veszik. Talán hasonló félelmek gerjesztik az eddig ismeretlen lény rossz hírét is.

Loch Ness-i szörny

Talán a legismertebb élőlény a földön a Loch Ness tóban élő szörny. Bár túl sokan nem találkoztak még vele, de számtalan ember szentül meg van győződve róla, hogy él egy lény a tóban amely leginkább egy őslényre hasonlít. (Pleszioszaurusz)

Szakemberek szerint a tó mérete és halállománya megfelelő ahhoz, hogy akár több ilyen lény is eléldegéljen benne, anélkül, hogy bárki is észrevenné őket.

Persze ha létezik a Loch Ness-i szörny, akkor több példánynak is lennie kell a tóban, amelyek szaporodnak. Egyébként egy mezozoikumi élőlény (200-300 millió évvel ezelőtt volt esedékes) bajosan élhetne a mai napig.

A Loch Ness-i tó állítólag bizonyítottan földrengés következtében alakult ki.

Mely elzárta a földhasadékban portyázó néhány pleszioszaurusztól a visszautat a nyílt vízhez.

Ez hihetőnek tűnik. Kiváltképp, hogy a lényt (lényeket) rendszeresen írják le 3-4 méteres hosszú nyakú gyíkszerű hüllőnek, melynek sok apró fog szegélyezi a száját.

Ha valaki mélyebbre merül a témában, találhat beszámolókat olyan esetekről amikor egyszerre több lényt is láttak.

Yeti (nagylábú)

A neves hegymászók szavahihetőségét senki sem tagadja, legfeljebb azt, hogy valóban majomembert láttak. Több elmélet is született, a yetit elfogadók és a szkeptikusok körében egyaránt.
Az egyik legtetszetősebb elmélet szerint a valaha élt legnagyobb emberszabású majomfaj, az óriási Giganthopithecus jelenkorig fennmaradt képviselői állnak a rejtélyes történetek hátterében. Az tény, hogy a kutatások szerint közel egymillió évig a korai ember kortársaként élő ősi majom mindössze 100 ezer éve pusztulhatott ki, lehet éppen az ember által, és elszigetelt csoportjaik akár tovább is fennmaradhattak. Azonban egyes kutatók szerint a Giganthopithecus – szemben a yeti-leírásokkal – feltehetően elsősorban nem felegyenesedve mozgott, hasonlóan a mai emberszabásúakhoz. Bár nem kizárt, de erre csak egy teljes csontváz előkerülése adhatna választ. A másik ellenvetés az, hogy a Giganthopithecusok valószínűleg növénnyel, elsősorban bambusszal táplálkoztak, és ez a magas hegységekben nem áll rendelkezésükre, főleg olyan nagy mennyiségben, hogy az elegendő legyen egy ekkora majomfaj igényinek kielégítésére.

Mások úgy gondolják, hogy valóban egy emberféle lehet a yeti, amelyet a terjeszkedő Homo sapiens szorított vissza olyan ritkán lakott, kevésbé háborgatott területre, mint amilyen a Himalája. Felmerült a kései Homo erectus vagy a Homo neanderthalensis neve is (nem csak a yeti, hanem más „majomemberek” esetében is). A Homo floresiensis felfedezése is komoly támogatást jelentett ezen hipotézis híveinek, hiszen ez a törpe emberfaj földtörténeti viszonylatban csak a közelmúltban pusztult ki.

A szkeptikusok közül Reinhold Messner, a híres hegymászó véleménye tükrözi a legelfogadhatóbb magyarázatot. Messner maga is találkozott a lénnyel, így a vélekedése nem egyenértékű egy földrésznyi távolságban ítélkező szobatudóséval. Mint elmondta, 1986-ban, késő éjszaka látott valamit, de annak nem volt felismerhető se a színe, se az arca. Mikor megközelítette, különös lábnyomokat talált, amelyek két lábon járó lényre utaltak. Valamivel később felfedezte, hogy a tibeti medve a nagy hóban úgy halad, hogy a hátsó lábát az elülső nyomába teszi, így keltve a két lábon járás érzetét. Messner úgy véli, hogy a helyiek legendája mögött egy valóságos élőlény áll, ez pedig a tibeti medve. Az, hogy a helyiek kétféle yeti típust írnak le, egy nagy feketét, és egy kisebb vöröset, ugyanezt tá*****ják alá. A tibeti medve ugyanis vöröses színű, amely jól látszik, amikor medve módra, négylábon fut („kisebb yeti”). Ezzel szemben, mikor az embert fenyegetve kétlábra áll, már hatalmasnak, és félelmetesnek tűnik. A medve rendelkezik akkora erővel, mint amekkorát a yetinek tulajdonítanak, ugyanis képes egy csapással leütni egy jakot. A helyiek minden ilyen támadást a yetinek tulajdonítanak.

Messmer egyszer egy pakisztáni kis faluban vendégeskedett és a helyiek elmeséltek neki egy régi történetet, amelyben a yeti elrabolt, majd együtt élt egy asszonnyal. A hegymászó kérdésére elmondták, hogy még mindig él 3-4 yeti a környéken. Messmer nagy nehezen rábeszélte őket, mutassák meg neki hol, és meg is találta a lényeket: tibeti medvék voltak.

Szintén Messmer számolt be arról, hogy valójában mire jutottak a nácik, akik a yeti felfedezésre indultak a Himalájába. A náci ideológusok reményei szerint a titokzatos hegyi ember lehetett az árja nép őse. Ernst Schaefer professzort, aki maga is a fasiszta párt, sőt az SS tagja volt, küldték a térségbe, hogy bebizonyítsa ezt az elméletet. A professzor azonban – mind később Messmernek elmondta – úgy találta, hogy a történetek mögött a tibeti medve áll. Elfogott és haza is vitt kettőt Salzburgba. De a felfedezését nem merte továbbadni a párt ideológusainak.

Tehát a legvalószínűbb magyarázat a legtöbb yeti történetre a medve lehet. A térségben a következő medvefajok élnek:

Örvös medve (Ursus thibetanus): az angolul ázsiai fekete medvének nevezett állat Ázsia sokféle élőhelyén egyaránt megtalálható, a dzsungelektől a szibériai tajgáig. A sűrű vegetációt kedveli, de a nyár folyamán magasabbra is felhatol a hegyekben. Azon magasságba, ahol a hegymászók yeti megfigyeléseit regisztrálták, azonban már nem található meg. Az örvös medve hírhedt agresszivitásáról, vagyis lehet, hogy valójában ő az, aki megtámadta a jakokat a falvak közelében.

Himalájai vörös medve: talán rá gondolt Messmer, mint tibeti medve, hiszen ennek vöröses a színe. A barnamedve egyik ritka alfajáról van szó, amely Közép-Ázsia hegyvidékein őshonos. Megjelenésében és nagyságában az európai barnamedvére hasonlít. Ugyan a vöröses szín megfelel a yetileírásoknak, a gondot az jelenti, hogy csak a Himalája nyugati részén él, és viszonylag alacsonyan.

Tibeti kék medve: majdnem olyan titokzatos élőlény, mind maga a yeti (főleg, ha a kettő ugyanaz). Ő az egyetlen, amely valóban előfordulhat olyan magasságban, ahol a hegymászók majomembert véltek találkozni. Magát a medvét élve sokáig nyugati ember nem is látta, időnként a helyiek szoktak egy-egy példányt lelőni.

Bozontos, sötétbarna-fekete bundát visel, arca rozsdaszínű, a fülei bojtosak. A nyakán szembetűnő fehér örv látható. A rendkívül ritka medvealfaj a tibetiek üldözése következtében a völgyekből már eltűnt, magasabb régiókba szorult vissza.

A medve-elmélettel szemben a fő kifogás az, hogy a szemtanúk sok esetben nem csak két lábra álló, hanem úgy is haladó lényekről számoltak be, amelyre egyik medve sem tesz meg természetes körülmények között. Az viszont biztosnak látszik, hogy sok helybeliek által beszámolt yeti találkozás tárgya gyanúsan medveszerűen viselkedik.