Sziklás
tengerpartra alkonyat hull csendben. Jeges szél kel, sikolt s tombol
önfeledten. Szürke messzeségből karcsú lány tűnik fel. Nyirkos
tengerparton a sziklák felé lépdel. Hosszú idő óta itt jár minden
éjjel. Halvány, ifjú arca dacol fagyos széllel, szürke szikla hátán
magányosan várja, hátha a szerelmét végre újra látja. A távolba réved
boldogtalan szeme, és lehull ölébe két erőtlen keze. Ekkor egy esőcsepp
tenyerébe csöppen. S aztán csak hullnak-hullnak egyre többen. A
reménytelenség úrrá lesz a lányon. Régóta először nyomja el az álom.
Párnája: a rideg, kemény, szürke szikla. Egy csepp sós víz csordul
rajta.....mintha sírna. Zokog, mintha tudná; álom száll a lányra, s ez
lesz az utolsó parti éjszakája. Síró bölcső-szikla búcsút vesz a
lánytól. Most már az ő lelke terhes a magánytól. A lány szeme csukva,
édes álmot kerget, elrepíti hozzá kedves álom-felleg. Melegséget érez,
s meglepetten hallja; feldereng az égen kedvesének hangja. Őt szólítja
halkan, hívja, becézgeti. Távoli vizekről így vall, üzen neki: "Úton
vagyok hozzád Kedves, úgy hiányzol! Csokrot viszek Neked ezer
rózsaszálból: Vörös rózsa száll majd fel a horizontról- Akkor érezd,
Kedves, arád csak Rád gondol. Sárga rózsaszirmok arcod hogyha érik-
Akkor érezd, Kedves, szerelmem mesélik. S ha partra vett a tajték fehér
rózsaszálat- Akkor tud majd, Kedves, tárt karokkal várlak!" Felébred a
lány és kél a nap is vele. Vörös fényét látva könnybe lábad szeme. S
arany napsugarak érintik az arcát. A Kedves hű szerelmét ők mesélik,
vallják. A lány szalad a parton, fürkészi a vizet, s valamit a hullám
lába elé kivet. Lenéz rá a lány és arcán mosolyt csillant, mégis a
habokba könnyes szemmel pillant. Fehér rózsaszálat emel ki a vízből....
Régóta először kacag tiszta szívből. Búcsút mond a partnak, lehunyt
szemmel még áll...... Majd ölelve a rózsát a habokba sétál.
