A nők azt szeretnék, ha kényeztetnék, babusgatnák őket a
kapcsolatukban, mert ha nem ez történik, akkor  elfásulnak, és úgy
érzik, túl sokat nyújtanak a párjuknak. Úgy érzik, hogy csak adnak és
adnak, míg egyszer csak már nem lesz mit adniuk.
Ha azt érzik a nők, hogy törődnek velük és tisztelik, szeretik őket,
egyre jobban kivirulnak és minden eddiginél többet és szívesebben
tudnak adni önmagukból. Amikor egy nő beleszeret egy férfiba, akkor azt
reméli, hogy erős, gondoskodó társra lelt. Ha egy nő hosszabb ideig
csak ad, de nem kap viszonzásul törődést, szeretgetést, akkor
magányossá válik. Megéli az elszigeteltséget.
A legtöbb férfi alig érti, hogy milyen fontos a nő számára, hogy érezze
a társa támogatását. A férfiak néha jól látják, hogy a nő egyedül is
megbirkózik a feladattal, ezért nem támogatják. Hiszen a férfiak úgy
működnek, hogy ha egyedül is meg tudnak oldani egy problémát, akkor nem
beszélnek róla senkivel. Ezért nyugodtan hallgatnak, amikor látják,
hogy a nő képes megbirkózni a feladataival. A nő viszont - bár az
eszével tudja, hogy megoldja a problémáit, de az érzései mégis igénylik
a figyelmet, kényeztetést, a szeretet megnyilvánulását.
Amikor egy nő zaklatott, kimerült vagy kétségbeesett, akkor
fokozottabban vágyik arra, hogy érezze, nincs egyedül. Vágyik a férfi
közelségére, a bensőségesség érzésére, egy kis beszélgetésre. Ilyenkor
a legfontosabb bizonyítéka a szerelemnek, ha a férfi meghallgatja. Ha
ugyanis a nő megoszthatja valakivel az érzéseit, akkor megerősödik
abban a hitében, hogy érdemes a szeretetre. Már nem kételkedik, és
eltűnik a bizalmatlansága.
Sok férfitől hallottam már azt a mondatot: minek mondjam minden nap,
hogy szeretem, mikor úgyis tudja. Ha nem szeretném, nem élnék vele. Ez
óriási tévedés. A nők minden nap igénylik a szeretet megnyilvánulását.
Ha sokáig nem kapnak „bizonyítékot” a szeretetről, akkor
elbizonytalanodnak, úgy érzik, nem érdemlik meg a szeretetet, és
gyakran megfogalmazzák, hogy „őket talán nem is lehet szeretni”. Ez
természetesen szélsőséges viselkedésmód, de a nők hajlamosak a
szélsőségekre, amikor a szerelemről van szó.
Munkám során azt tapasztalom, hogy a legtöbb nő belefáradt abba, hogy
mindig csak adjon. Időt szeretne arra, hogy magával foglalkozzon, hogy
felfedezze önmagát. Vágyik valakire, akiről nem kell gondoskodnia, aki
érzelmi támaszt nyújt neki.
Mikor egy nő rájön, hogy túl sokat adott, általában a férfit hibáztatja
mindkettőjük boldogtalanságáért. Igazságtalannak érzi, hogy ő
lényegesen többet adott, mint amennyit kapott a kapcsolatban. Bár a
legtöbb esetben igaz, hogy nem kapta meg azt a figyelmet, törődést és
szeretetet, amit megérdemelt volna, mégsem szabad a társát hibáztatni
ezért. Be kell látnia, hogy ő is felelős azért, hogy így alakult. Túl
sokáig tűrte azt, ami kellemetlen volt a számára, nem húzta meg időben
a határokat.
Az egyik nagyon fontos tudás egy nő számára, hogy felismerje azt a
határt, amelyen túl már nem adhat a párjának anélkül, hogy ő maga ne
károsodna. Ha felismeri ezt a határt, nem válik mártírrá, aki bűnbakot
keres elrontott életéért, hanem felelősséget vállaló emberként kicsit
visszavonul, kevesebbet ad. Megszabja a határait.
|
