Adni (nyújtani a kezünket a másik felé) és elfogadni (amikor kinyújtott kezünket észreveszi és megfogja a másik). Igen. És mondjátok: meddig? Hol van az az időbeli, mennyiségbeli határ, ameddig még nem csak elfogadható, hanem szinte elvárható az, hogy tegyen valamit az adott fél a kapcsolatért? Hisz egy kapcsolat csak akkor marad életben, ha tesznek érte, napról napra. Meddig mondhatjuk azt, hogy kell, érdemes remélni a viszonzást? És hol van az a határ, ahol már be kell látni :"bármit teszek is, a másik nem veszi észre, pláne nem viszonozza, elég volt, véget vetek ennek!". Igen, valamikor elkezdődik a távolodás, aztán ezt valamelyik fél észreveszi, meg akarja állítani-visszafordítani a folyamatot, ezért ismét tenni kezd a kapcsolatért: kinyújtja a kezét. No és ha a másik nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni? Ha nem kapja meg a "kéznyújtó" a viszonzást? Hisz egy kapcsolatért két embernek kell tenni: ha csak az egyik tesz, próbál tenni bármit is, az bizony nem fog menni. Tehát: lehet-e konkrétan azt mondani, hogy X idő viszonzatlan tenni próbálás után szabad csak kilépni? Netán X idő után is tovább kell próbálkozni, mert hátha....? Nyersen hangzik, de attól még így működik: ha adok és kapok is, akkor elégedett vagyok. Ha csak adok, akkor előbb-utóbb elégedetlen leszek, és változtatok. Hogy kinél mennyi ideig tart ez, az változó, de az is biztos, hogy igazából két dolgot tehet a vágyakozó: tovább reménykedik (hátha majd eztán mégis észreveszi a másik a kinyújtott kezet...) vagy változtat (kilép a kapcsolatból). Mert aki ad, az viszonzást vár........ Érzelmek esetén is, főleg ..........
