"Deja vu" franciául annyit tesz: "már látott". A deja vu egy különös érzés, egy illúzió,
ami azt sugallja, hogy már láttunk vagy átéltünk valamit, amit először
élünk át, vagy első ízben látunk. Amennyiben oka valós élmény, a deja
vu talán azért jelentkezik, mert az adott élménynek eredetileg nem
szenteltünk teljes figyelmet, és emlékezetünk nem dolgozta föl
megfelelően. Ez esetben valószínűnek látszik, hogy a megélt esemény
előmozdítja múltbeli emlékfoszlányaink felszínre törését. Az élmény
furcsán hathat, ha az emlék annyira töredékes, hogy semelyik másik
emlékkel nem hozható szorosabb kapcsolatba. Ennélfogva az érzést, hogy voltunk már egy helyen, gyakran épp az kelti, hogy valóban voltunk
már ott. Csak épp elfelejtkeztünk róla, mert előszörre nem sok
figyelmet szenteltünk a dolognak. Az eredeti élmény lehet mindössze
percekkel vagy másodpercekkel korábbi tapasztalat is. Másrészt korábban látott képek, és évekkel ezelőtt hallott
történetek hatására is jelentkezhet deja vu, vagy ha az élmény egy
ködös gyermekkori emlékképhez köthető. Azonban
a jelenséget okozhatja az agy egy neurokémiai reakciója is, ami nem áll
összefüggésben korábbi tapasztalatainkkal. Az embernek furcsa érzése
támad, és ezt az érzést emlékként éli meg, miközben az élmény teljesen
új.Az elnevezés Emile Boiractól (1851-1917) származik, aki intenzíven vizsgálta a pszichikusjelenségeket.
Bár az elnevezés a múltra tereli a figyelmet, kis meggondolás után
kiderül, hogy a deja vu nem múltbeli, hanem nagyon is jelenbeli dolog,
nevezetesen ez a bizonyos furcsa érzés. Gyakran nem vagyunk biztosak
benne, vajon először találkozunk-e valamivel. Ilyenkor olyan kérdések
vetődnek fel, mint "Olvastam már ezt a könyvet?", "Vajon láttam már ezt
a részt a Szomszédokból?", "Nagyon ismerős ez a hely; jártam már itt?",
mégsincs furcsa érzésünk, legfeljebb egy kis zavarodottság. Ám a deja
vu-höz kapcsolódó érzés nem zavarodottság, sokkal inkább egyfajta különösség.
Semmi különös nincs abban, ha valaki nem emlékszik rá, hogy
elolvasott-e egy könyvet, főleg ha ötvenéves, és már több ezret
olvasott életében. Viszont a deja vu különös érzéssel jár, mert
olyasmiről hiteti el velünk, hogy ismerős, amiről tudjuk, hogy
ismeretlen. Ez a fajta visszásság nem sajátja a puszta
bizonytalanságnak, amit az vált ki, hogy nem tudjuk eldönteni egy
könyvről, hogy olvastuk-e, vagy egy filmről, hogy láttuk-e már. Így aztán könnyen lehet, hogy a próbálkozás, hogy a deja vu-élményt elveszett emlékeknek, előző életnek, tisztánlátásnak stb. magyarázzuk, eleve hibás alapokon nyugszik. Valójában deja
vu-érzésről kellene beszélni, amely egy agyi állapot, pusztán
neurokémiai hatások eredménye, és semmi köze nincs az emlékezéshez.
Érdemes megjegyezni, hogy pszichiátriai betegek között elég általános a
deja vu. A deja vu gyakran előzi meg a halántéklebeny-epilepsziás
rohamokat is. Mikor Wilder Penfield 1955-ben
elvégezte elhíresült kísérletét, melynek során elektromos ingereknek
vetette alá a halántéklebenyt, az alanyok 8%-a "emlékképek"
megjelenéséről számolt be. Penfield úgy vélte, valódi emlékképeket
hozott a felszínre. Azonban lehettek akár hallucinációk is, első példái
a mesterségesen kiváltott deja vunek.
