A tó fenekén egy kagyló élt csendben, békésen.
Minden éjjel előrehaladt egy keveset. Szeretett gyönyörködni a finom
színekben, amelyet a Hold fénye a vízre rajzolt, ezer meg ezer
színárnyalatra bontva.
Ugyanebben a tóban élt egy béka is, aki nem kevéssé volt büszke ugró-és
énekesi képességére. Sokáig rá se hederített a kagylóra. Amikor azonban
egyszer a kagyló elhaladt mellette, megkérdezte tőle: - Mit csinálsz
itt. Te néma csúnyaság?
Kíváncsian figyelte a kagyló barna héját és széles lábait. - Milyen csúnya színed van - folytatta.
- Nézd, én milyen szép zöld vagyok - Hát igen, nem vagyok szép - mondta a kagyló - de szeretem a víz ezernyi színét.
Mit csinálsz itt, mozdulatlanul egész nap a tó fenekén? - Figyelek - válaszolta a kagyló.
- Mit figyelsz? - kérdezte elképedve a béka.
- Nincs itt a homályos vízben semmi különös.
- A Hold csillogását figyelem. Boldogan megtanulnék festeni, úgy,
ahogyan a Hold festi színeit a vízre. És Te mit csinálsz kedves béka? - Ó - mondta a béka miközben kicsit felfújta
magát - én nem vagyok a vízhez kötve, és nem kell egész nap figyelnem.
Nekem saját hangom van. Én énekelek, híres művész vagyok. Még az
emberek is csendben maradnak, hogy csodás hangomat hallgassák.
A kagyló megcsodálta a békát. - Tehát híres vagy - mondta elismerően. -
Nekem nincs hangom, és nem ismer senki, rejtőzködve élek itt. Tanulni
szeretnék, addig szeretném a víz csodálatos színeit szemlélni, míg le
nem tudom festeni őket.
- Te meg a buta szemlélődésed - mondta a béka türelmetlenül - Nincs itt
semmi látnivaló. Túl unalmas nekem itt - mondta a béka, és egy jókora
ugrással kint is volt a vízből.
Keresett magának egy nagy pocsolyát, és rákezdett brekegésre. Úgy
elmerült saját hangjában, hogy nem vette észre a felé közeledő nagy
vörös lábakat és a piros, hegyes csőrt, amely megragadta. Látnotok
kellett volna ekkor a békát, hogy kapálózott! Még egyszer visszahullott
a fűre, és sikerült neki utolsó erejével, élete leghatalmasabb
ugrásával a tóba ugrani, le egészen a fenekére, ahol pont a kagyló
mellett találta magát.
- Vége van a koncertnek? - kérdezte barátságosan a kagyló. A béka azonban nem tudott válaszolni. Elakadt a szava. Így éldegélt a kagyló és a béka a csendes tóban még sokáig, hasonló párbeszédeket folytatva egymással. A kagyló azonban fáradhatatlanul figyelt. És amikor halála után
felnyitották, belsejében láthatóvá vált az ezerszínű gyöngyház, amelyet
senki se láthatott, míg a kagyló élt. A gyöngyházban ezüst gyöngy
csillogott, amely olyan volt, mint az éjszakai égbolton világító EZÜST
HOLD képmása...
